Félek, hogy elment már, hogy elment már a vonatom,

S itt hagyott egyedül a havon.

Rémes, de nem útrakész, hogy belém hasít a fájdalom.

Nincsenek új révek, új utakon.

Elfutnék, de túl nehéz, lassan borít hálót rám a penész,

Összekulcsolt kezem imára kész.

Címzés nincs csak küldemény, testemmel száll sírba minden remény,

Marad egy apróhirdetés: ez voltam én.

Oh, szivárvány hol vársz rám,

Ölelj magadhoz árván!

Oh, szivárvány hol vársz rám,

Ölelj magadhoz!

Álcázatlan szenvedés, sikoltásba fúló torz nevetés,

Könnyekbe temetkező ölelés.

Néptelen lakóház, lépcsőkorlátokon kúszik a láz,

Prédára feni fogát a vadász!

Oh, szivárvány hol vársz rám,

Ölelj magadhoz árván!

Oh, szivárvány hol vársz rám,

Ölelj magadhoz!

Asztalon egy lágy kenyér, körbeültük rég, de senki nem kér

Nyugalmat terít ránk a szemfödél.

Nem alszunk rég, nem iszunk, feleslegessé vált minden pillanatunk.

Mélyebbre, egyre mélyebbre hatolunk.

Oh, szivárvány hol vársz rám,

Ölelj magadhoz árván!

Oh, szivárvány hol vársz rám,

Ölelj magadhoz!