Kék volt az égbolt, zöld volt a fű,

ó, a patak az meg semmilyen színű!

Mert az oly tiszta volt, mint a lelkem szerelme

a lány iránt, ki nem volt egyszerű.

Kinek jó volt, ha szenves,

ki sírt, hogy ha kedves,

ki szép volt, de szíve mélabús,

kihez indultam éppen,

hogy ó, hátha vár rám,

s a tűzhelyén már süldögél a hús.

A házához értem, s az ajtón beléptem,

mi tárva-nyitva ásított felém.

De a kétely, hogy mást vár, és mással van éppen,

mardosóan hasított belém.

De lám, nyílt az ajtó, s a hölgy halk sikollyal

karjaimba ugrott, mint a nyúl.

Ó én tudtam, hogy immár a kecmecnek annyi,

az érzelem ma végre lángra gyúl!

De lám, nyílt az ajtó, s a hölgy halk sikollyal

karjaimba ugrott, mint a nyúl.

Ó én tudtam, hogy immár a kecmecnek annyi,

az érzelem ma végre lángra “nyúl”!

Lám, nyílt az ajtó, s a hölgy halk sikollyal

karjaimba ugrott, mint a nyúl.

Én meg tudtam, hogy immár a kecmecnek annyi,

az érzelem ma végre lángra “gyúl”!

De lám, nyílt az ajtó, s a hölgy halk sikollyal

a karjaimba ugrott, mint a nyúl.

Én tudtam, hogy immár a kecmecnek annyi,

az érzelem ma végre lángra fog gyúlni

Mint az ajtó…

Meg a nyúl

Szerelmes nyulak ugrálnak az ajtón be

és ott bent

az érzelem ma végre lángra gyúl

Lángra nyúl!

lángra nyúl